Négy

 [Részlet Martin Gregory naplójából]

Október 16., hétfő

Délután fél 3 – Korán hozták meg a tévét. Egy 22 collos Zenith. Az egyik legújabb modell. Színes. Azonnal bedugtam, és megnéztem a Mike Douglas Showt, a Munsterst, a Jennie, a háziszellemet és a Hollywood Squares felét, mielőtt elindultam volna az irodába.

Két hete a munkahelyem közelében sem jártam. Mielőtt felmentem volna az igazgatósági szintre, benéztem a „Raktárba”, csak hogy szokjam egy kicsit a légkört. Egész elfelejtettem, milyen tiszta és békés odalent minden. Konzolkezelők őrjáratoznak némán a csúszásgátlós függőfolyosókon; csillogó hardvertömbök, semmi zaj, semmi szag, semmi por…

A srácok az irodában mind boldognak tűntek, hogy láthatnak. Egy kicsit túl boldognak is. Mrs. P. nagyon aggódott az egészségem miatt. Sokat viccelődtek, főleg a Pentagon legújabb számítógépes bakijáról, ami A1 szerint majdnem kirobbantotta a harmadik világháborút. Vita alakult ki arról, hogy a hiba technikai jellegű volt-e vagy pusztán emberi mulasztás. Semmit sem tudok róla, mivel napok óta nem láttam újságot. Cetli az asztalomon: „Hiányoztál! Üdv: A dekoltázs”.

Eltöltők fél órát Dianával, hogy behozzuk a lemaradásomat, aztán ideje bemennem Greenfieldhez. Ahogy belépek az irodájába, felpattan – ez mindig rossz jel –, és mindkét kezét felém nyújtja a gigászi íróasztal fölött.

– Igazán remek magát újra látni, Martin! Remélem, már teljesen helyrejött…

Miután befejezte, csak ül ott, és egy mentolos cukorkát szopogat. Várja, hogy mondjak valamit. Elmondom neki, hogy ki akarom venni a két hét szabadságomat – mármint azt a két hetet, amit nyáron ledolgoztam – azonnali hatállyal.

– Valami személyes ügy? – Azonnal lecsap; apró szeme villog, akár egy pár szilikon csip.

Elég gyakorlott vagyok már, hogy azt feleljem:

– Nem, semmi ilyesmi. Csak kell egy kis pihenő.

Ami valahogy az előléptetésem kérdéséhez vezet minket:

– Egy szervezet zökkenőmentes működése mindenkitől megköveteli, hogy vállalja a rá eső terheket, Gregory… Amikor ennyi minden forog kockán, nem biztos, hogy a legjobb döntés, ha most elmegy… Mint tudja, a mi ágazatunkban az egyes elemek bármikor lecserélhetők… Nagy kár, hogy ki kellett hagynia a tervezési csoport konferenciáját… Attól tartok, nem ígérhetem, hogy a visszatérte után…

Hagyom, hogy elmondja a mondókáját, de szinte oda se figyelek. Amikor eljön a pillanat, hogy kinyilvánítsam a hűségemet a vállalat zászlaja iránt, megteszem – vagy legalábbis megfelelő hangokat adok ki: Greenfieldet a szart csócsáló alkalmazottak nyammogása indítja be –, de egy jottányit se engedek. Nem örül, de megbékél, és jó pihenést kíván.

Este 7 – Somerville és én minden egyes új „élettel” befuccsolunk. Nem mintha bármi másra számítanék. A terápia végül is csak játék; arra való, hogy lekösse a pácienst, hogy elüsse az idejét. Mióta Anna elutazott Bécsbe, öt regressziót hajtottunk végre ugyanennyi nap alatt. Fawcet-tel együtt ez már hat. Hat élet! És eddig semmi; semmilyen szálra nem akadtunk, amin elindulhatnánk. Segítene, ha tudnám, hogy mit kéne keresnem, de Somerville erősködik, hogy „nincs más lehetőség”.

Nem tudom pontosan megmagyarázni, de kezd az az érzésem lenni, mintha akarna tőlem valamit. Valamit, ami több mint az óradíja.

A múlt hét folyamán különös dologra figyeltem fel. Somerville rászokott, hogy valahányszor egymással szemben ülünk, ugyanazt a testtartást veszi fel a székében, amit én az enyémben. Ha leejtem a vállamat, vagy keresztbe teszem a lábamat, vagy zsebre vágom a kezemet, egy kis idő után ő is ugyanezt teszi. Eleinte nyugtalanítónak találtam, de most már simán csak nevetséges, úgyhogy elhatároztam, hogy szólok neki. Csakhogy valamiért képtelen vagyok rá: túlságosan zavarba jövök tőle. Mostanában már minden gesztusomat utánozza, még az arckifejezésemet is.

Hátborzongató érzés: mintha tükörbe néznék, és tudnám, hogy valaki más áll az üveg túloldalán, aki a saját tükörképemen keresztül figyel.

A múlt keddi, nürnbergi regresszió óta alig beszéltünk egymással. Elmondtam neki, hogy írtam St. Louis-ba, mert ki akarom deríteni, hogy

Print Begley tényleg a hadseregben szolgált-e, de mintha a legkevésbé se érdekelte volna. Valahányszor beszámolok neki valamilyen új bizonyítékról, amit a könyvtárból sikerült előásnom, némán végighallgatja a mondandómat, és aztán nem szól semmit. Pénteken végül megkérdeztem, hogy szerinte sikerült-e javulást elérnünk.

Csak annyit mondott:

– Nos, jobban érzi magát a bőrében, nem igaz?

Talán a mindennapos hipnózis halmozott hatása, de igazság szerint tényleg jobban érzem magam. Pontosabban nem érzek semmit – talán csak egy kis zsibbadtságot, mintha állandóan hóval teli fejjel bóklásznék.

A kazetták átírása időigényes munka, ezért általában későn kerülök ágyba; még arra sem volt időm, hogy a naplómat vezessem. De legalább jól alszom. Semmi „vízió”, semmi álom – legalábbis kedd óta –, és nincs szükségem a kis, fehér barátomra sem, habár Heyworth ragaszkodott hozzá, hogy felírjon nekem egy újabb adagot. Tegnap este megkérdezte, hogy hallottam-e valamit Anna felől.

Nincs senki más, akit most látni szeretnék, vagy akiről hallani akarok, csakis Penelope. A ma délutáni ülésünk után újra próbálkoztam a földszinti könyvtárszobával, de a vörös ajtó szokás szerint zárva volt. Valahányszor arra gondolok, ami odalent történt, rájövök, hogy biztosan csak hallucináltam. Viszont szórakoztat a gondolat, hogy talán felfedeztem Somerville mocskos kis titkát: nem hiszem, hogy örülne, ha a világ tudomására jutna rajongása a történelmi pornográfiáért.

Utánanéztem a „Vaudois” névnek a könyvtárban – mint megtudtam, valdenseknek is hívják őket. Eretnek szekta volt a középkori Franciaországban, amelyet azzal vádoltak, hogy a Sátánt imádják, és orgiákat tartanak, ahol „egy kutya jelent meg, és farkával a híveket permetezte”. Ráadásul Európa-szerte az a hír járta – hajói értem, egészen a tizenkilencedik század végéig –, hogy „boszorkányságot űznek, és kannibalizmusra vetemednek”.

Még mindig semmi hír Somerville-től, hogy Penelope mikorra várható vissza. Amint visszajön – feltéve, hogy egyáltalán elment –, el fogom hívni vacsorázni, aztán idehozom. Csak hogy lássam, mi történik. Ha az, amitől félek, amiről annyit álmodtam… nos, akkor…